Minden egyes alkalommal, mikor belépek a Károlyi kastély parkjába, azonnal egy időutazás részesévé válok, ilyenkor számomra a jelen megszűnik létezni és feltárul a múlt. Így volt ez a múltkor is, amikor a kastély-tó túlpartján lévő filagoriához lépdeltem a deszka híjas hídon, az elvadult, a természet által visszahódított ösvényen, ahol egykoron nemes urak és hölgyek sétálgattak.
Az őszi napsütésben serényen hajtogattam el magam elől a derékmagasságig érő aljnövényzetet, hogy minél hamarabb érjek a kitűzött uticélomhoz. A másik partról már számtalanszor megcsodáltam és elképzeltem, milyen lehetett anno a filagoria alatt ülni, hát most ott ültem én is és percekig csak néztem a ión oszlopokkal alátámasztott kupolás mennyezetet.
Egyszerű volt mégis mesés, a távolból nézve az erdő szélén magányosan álló fehér kis építmény számomra ott és akkor katedrálisokat megszégyenítő magasságokba tört. A “szentélyemmé” vált és az oszlopokon napozó Harlequin katicákkal együtt úgy éreztem, most a történelem egy darabkálya örökre bevésődött a szívembe. Persze lehet, hogy a katicák nem pont ezt érezték, de érezhették is volna, ha mondjuk egy Harlequin katica egy klasszikus építményt nem csak napozás céljából keres fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése