Reménytelen péntek...

    Az elmúlt hetekben nem voltam a helyzet magaslatán. Valahogy  a mindennapi "gondjaim"  fölém kerekedtek és csak úgy zsongott a fejem a gondolatoktól, csapongtam össze vissza,  sehogy sem találtam a helyem. Próbáltam otthon pakolgatni, takarítani, de valahogy nem ment, legalábbis nem úgy, ahogy szerettem volna. A családom az idők során megszokta, hogy ha nincs rend a lelkemben, akkor a környezetemben is képtelen vagyok rendszert tartani. Jó nem azt mondom, hogy úgy élünk ilyenkor,mint a malacok, de azért a dolgaim hagynak kivetni valót. Ellenben ha rend van a fejemben és a lelkemben, csillog villog otthon minden, mint a salamon "t..."

Na jó volt ez alól kivétel, a egyetemi évek alatt a vizsgaidőszakok, akkor valahogy mindig imádtam a fürdőkádat fényesre pucolni napjában háromszor.

Egy hónapja rendeltem magamnak egy antik próbababát, egy kalapdobozt és egy kalapkészítő sablont. Véletlen bukkantam rá, igen régi vágyam volt már mindhárom.  Aztán csütörtökön végre telefonáltak, hogy pénteken érkezik a futár, annyira örültem és mint egy gyerek izgultam, hogy mikor ér ide, szinte számoltam a perceket. Péntek reggel korán keltem és csak a futár telefonját vártam, bementem az üzletünkbe, amit éppen most alakítottunk át, gondoltam, így legalább lefoglalom magam a várakozás ideje alatt. Rengeteg doboz és pakolnivaló várt rám.

Márk egész nap furt, faragott, aktívkodott. Alapjáraton és is szeretem megfogni a munka végét, de most valahogy nem úgy ment, ahogy szerettem volna. Igyekezet a kedvemben járni, persze nekem semmi nem volt jó, legalább olyan voltam mint egy taknyos kölyök. A baj forrása persze ott leledzett, hogy már délután négy óra körül járt, a futárnak pedig híre hamva sem volt.

Pár óra múlva indultunk haza, este hat körül már nagyon reményvesztett voltam, hétkor pedig már úgy gondoltam, hogy hát sajnos ez már csak a jövő héten érkezik csak meg hozzám.
Márk látva az elkeseredésémet, intézkedni kezdett, végül sikerült elérnie a futárszolglatot. A mi futárunk állította, hogy ő hozta a csomagot, csak a szomszédok nem akarták átvenni. Ezen egy kicsit meglepődtem, mert az üzlethez kértük, mi meg ugye egész nap ott voltunk, de futárral nem találkoztunk.
Viszont szerencsére még nyolc óra előtt jártunk és futárunk még szolgálatban volt, így azt mondta, hogy egy fél óra múlva hozza a csomagot. Hatalmas kő esett le a szívemről. Aztán kiderült, ahogy az egyik kedves barátném jellemezte a történetet, mint egy brazil szappanoperában, a futár rossz helyre vitte korábban a csomagot,  én meg áldom az ottani  szomszédokat, hogy nem akarták átvenni az igen terjedelmes csomagot. Pedig, ha tudták volna micsoda kincsek bújnak meg a hatalmas mosógépdobozban...:))
Végül  szerencsésen eljutott hozzám a baba és a többi kis kincsem, én pedig mint egy gyerek nekiestem a doboznak. Természtesen segítőtársaim is akadtak,  az én izgága és mindenre kíváncsi sziámim Héra, és a lomha perzsám, Micó. Héra  szokásának megfelően gyors akrobata mutatvánnyal bele is szédült a hatalmas dobozba.


   Így utólag visszagondolva, érdekes dolog, hogy bár sok mindent megtanultam könyvekből, az életből, mégis 30 évesen is képes vagyok úgy viselkeni néha, mint az a 4 éves szőke kislány, akire nagyon is jól emlékszem. Nem véletlen ugyebár a  delphoi jósda felírta: Gnothi szeauton / Nosce te ipsum vagyis Ismerd meg önmagadat....erről szól a mi kis életünk, míg a végére nem érünk, és hogy ki meddig jut az önismeret terén élete során, ez csak rajtunk áll...