Néhány napja egy bejegyzésemben épp arról "elmélkedtem", hogy néha nagyon is a tárgyaim bűvöletében élek. Tárgyak jönnek, mennek persze, de vannak az ember szívének nagyon kedves darabok, amiket féltve óv, őriz. Nekem is vannak ilyen darabjaim, az én "vitrinem meséi"...
Vajon mit tennék, ha a vitrin meséit valaki, monduk egy pöttöm kislány eltörné?- tettem fel ezt a nem is oly költői kérdést pár poszttal lejebb.
Ma délelőtt a "kis műhelyeben" tevékenykedtem, épp egy ódon képkereten végeztem az utolsó simításokat, amikor jött egy telefon és és egy rövid időre el kellett szaladnom. Kapkodásom közepette a keretet a szekrénynek támasztottam, aminek az ajtaja nem volt rendesen becsukva.
A történet egészéhez meg kell említenem, hogy van két cicám, Héra és Micó, akik mindig ott vannak körülöttem. Micó a maga 9 évével meglehetősen nyugodt, az alváson és a finom falatokon kívül nem sok minden érdekli, kivéve a dobozok és szekrények rejtekei. Héráról ez már kevésbé mondható el, igaz fajtáját tekintve sziámi, azt hiszem nem nagyon kell így többet mondanom róla, legalábbis a természetét tekintve. 3 hetes kis csöpség volt, amikor megmentettük, az eladók eladták az anyját, mert azért többet kaptak, így épp hogy életben maradt, ahogy Nagyapám mondaná, stramm kis cica lett belőle, talán túlságosan is :).
Nos a telefonhívásra leszaladtam a sarokra, miután elintéztem a rám bízott feladatot, elindultam visszafelé. Ekkor még nem sejtettem én semmi rosszat, belépve az ajtón azonban túl nagy csend urakodott. Megszoktam, hogy ha a kulcs már csak megcsörren az ajtóban, a cicók ott sorakoznak lesekedve, vajon ki lép majd be rajta. Na ez most nem így történt, arra gondoltam, mivel nem sokáig voltam távol, így nem érezték szükségét a fogadásomnak.
Miután beléptem a szobába, mint két vásott kölyök, úgy néztek rám, aztán egymásra, akkor már kezdtem sejteni, hogy itt történt valami. Pár lépést beljebb lépve a szemem elé tárult a borzalmas látvány. A szekrényajtó nyitva volt, ami nem is lett volna igazából túl nagy baj, meg persze újdonság sem, pár dolog a szekrény rejtekéből a földön landolt, de óvatlan mesélőnk, mármint jómagam a képkeretet a szekrényajtónak támasztottam, ami ott feküdt "pofára" esve a földön. Ekkor belém nyilalt az a furcsa, szívtájékon jelentkező érzés, ami ilyen esetekben elönti az embert. Alig mertem felemelni...
A történethez hozzátartozik, hogy a keret nem is olyan egyszerű úton, módon került Hozzám, erről egy korábbi bejegyzésemben már írtam : Újabb padlásmesék..
Természetesen az egyébként is nagyon kényes képkeret, még kisebb darabjaira hullott szét, akárcsak én ebben a pillanatban. Majd vettem pár nagy levegőt, összeszedtem a földről a romokat és arra gondoltam, hogy kedves "Amymone" ismét itt egy újabb feladat. Old meg! Meglátjuk, mi sül ki belőle...
Az elkövetők ekkor már békésen aludtak, szokásos délutáni sziesztájukat töltve. Sejtésem szerint elsősorban a "szekrénykutató" Micó volt a bűnős, aki amúgy szinte soha semmi rosszat nem tesz, de ha mégis, az igencsak a szívem mélyéig hatol, hiszen egy korábbi ilyen "jócselekedete" nem más volt, mint mikor egy nyári napon a galambok annyira elbűvölték az úrhölgyet, hogy eme tevékenysége közepette szegénykém leszédült a párkányról, és az esést úgy igyekezett tompítani, noha a macskák ugye mindig talpra esnek, hogy jól belekapaszkodott a féltve őrzött olajzöld organza függönyömbe, a végeredményt nem ecsetelem. Az ilyen és hasonló esetek az életemben és főleg Nagymamám sok mindenre megtanított, aki mikor elpattant az üveg féltve őrzött tükörasztalán, mert egy kislány épp ott játszott, fájó szívvel, de szó nélkül hagyva folytatta tovább a gombóc gyúrását, amit a kislánynak készített éppen...
Az ember sok mindet szeret, óv és véd, legyen szó az őt körülvevő kedves tárgyakról, emberekről, állatokról, a tárgyait pótolhatja, vagy a pótolhatalannak gondoltat átalakíthatja - persze nem minden esetben - , de vannak dolgok az életben, amik fontosabbak lesznek egy bizonyos idő és kor után, ez történt velem is ...
"Felicitis est, quantum velis, posse magnitudinis, velle, quantum possis. - A boldogság abban áll, hogy kiviheted, amit csak akarsz, a nagyság viszont abban, hogy csak annyit akarsz, amennyit ki is vihetsz."
( Ifjabb Plinius)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése