2012. január 31., kedd

Ars lucis - Lux artis I. / A fény művészete avagy a művészet fénye

   Az utóbbi időben egyre több formatervező és designer oldalát bújom. Ennek igen prózai okai vannak. Van egy reklámgrafikus a családban, mivel sokat szokott rajztáblán is tervezni, főleg, ha inspiráló munkát kap és lát benne fantáziát (ha lát benne fantáziát, mert ilyenkor beindul a marketinges véna is), így figyelemmel kíséri a nagyok munkáit, akiktől tanulhat, fejlődhet, így ezen oldalak nézegetésével engem is megfertőzött.  És hogy mi is a másik ok?

Van nekem egy régi vágyam, ez nem más, mint a bútortervezés.
Anyukám mindig emlegeti azt a pillanatot, amikor pöttöm lányként a "birtokunk" pincéje előtt a földön ülve egy kis hajót farigcsáltam. Nagymamám szemébe is könny szökött abban a pillantaban, mivel az én Dédapám nem mással foglalkozott, mint bútorok tervezésével és fafaragással. És hogy milyen csodákat készített, gyerekként mindig ámulva néztem a tükröt, a szekrényeket a balatoni nyaraló szobáiban.
A blogom, a Fibula Aurea (FA :) - antik design esszencia is igazából ezért született meg. Az én kis útkeresésem naplója. Mert jó nagy kanyart tettem ám, mire szépen, lassan kezdem megtalálni a saját utamat. És hogy mi is lesz belőle? Ez a jövő zenéje, rengeteg tanulás és munka kell még hozzá, hogy ez az álom egyszer hosszú évek múlva talán valóra váljon.
Kicsi koromban azt képzeltem, hogy restaurátor leszek egyszer, mert az antik bútorok, tárgyak mindig is elvarázsoltak. Volt bennem viszont egy furcsa érzés, hogy előbb az elmémet kell palléroznom, tanulnom, olvasnom kell, hiszen csak így adhatok később át valamit. Így lett belőlem első körben "antik-nyelvész". Ezt követően az élet teljesen másfelé sodort, munkám kapcsán pszichológia szakra jelentkeztem, ám végül ez nem az én utam lett, talán nem véletlen...
Na de jól elkalandoztam és nagyon hosszú lenne ez a bejegyezés, ha most írnék le egyből mindent, majd szép lassan sorjában.

A korábban említett tervezők közül, Liana Yaroslavsky az egyik, akinek az életútja és művészete is elvarázsolt, mivel a fa mellett a kristály, ami elbűvöl. Nem titkolt célom ennek a két anyagnak az ötvözése idővel  antik köntösbe bújtatva (ehhez majd társam is akad idővel egy ékszertervező -"trendőr" segítségével, aki szalmai tanácsaival inspirál), de erről majd később.  Úgy éreztem, hogy Liana "műalkotásait" viszont mindenképp meg kell osztanom másokkal is, akik esetleg eddig nem ismerték munkásságát.

Lámpa, design, művészet - múlt és jelen harmóniája...


Ars lucis - Lux artis

Atelier




Barokk dekadencia és modern design 






Lianát ennek a kompoziciónak megalkotásában az Oxigén molekulák mozgása inspirálta. Megmondom őszintén én ezt a munkáját láttam először és igen csak felkaptam a fejemet. Antik nyelvészként az atomizmusra asszociáltam egyből, Démokritosz, Leukipposz és elsősorban az én szívemnek nagyon kedves epikureista filozófia megalkotójára, Epikuroszra. A gimnáziumi latin órák jutottak eszembe, amikor az én kamaszként példaképnek választott tanárnőm, mesélt nekünk az atomok és a lélek kapcsolatáról. 

Az atomista filozófusok nézete:

  1. semmi sem keletkezik a semmiből
  2. semmi nem múlik el a nem létezőbe
  3. a világmindenség mindig is így létezett, mint ahogyan ma is látható, és örökké is ilyen fog maradni.

A testek atomokból épülnek fel, formájukat annak köszönhetik, hogy milyen formájú és nagyságú atomokból állnak össze. Az atomok állandó mozgásban vannak, de Epikurosz szerint nem csupán függőlegesen mozognak, hanem elmozdulhatnak, egyenes vonalú egyenletes mozgásukból és így összeütközve keletkeznek a testek.
Ami a legfontosabb, itt a nagy tudományoskodás közepette, hogy Epikurosz szerint a legtökéletesebb forma a gömb, a lélek pedig nem másból, mint gömbatomokból épül fel. És így már nem kérdés szerintem, hogy mit láttam meg én ebben az alkotásban, nem mást mint az  lélek leképeződését :).









Folytatása következik...






forrás:Liana Yaroslavsky wesite




2012. január 29., vasárnap

Game over in Portofino... Werk

Lehet, egy kicsit túlzásokba estem az IWC Schaffhausen esetében, de nekem így lett teljes ez a sorozat.
Ígérem, ez az utolsó képsorozat (egyenlőre:). 














Game over, just a dance...
THE END...


forrás: iwc

2012. január 28., szombat

Vita...



  No nem, nem a mai napi hangulatomat tükrözi a kép és az ovidius-i sorok, - tartalmát tekintve persze nagy igazságot mond ki itt  (is) - de mikor megláttam a képet valahogy erre az epigrammára asszociáltam.

               Donec eris felix, multos numerabis amicos, tempora si fuerint nubila, solus eris.


                                                                                                                           (Ovidius)


Míg szerencsés vagy, sok barátot tudhatsz magad mellett, ha felhőssé válik az ég feletted, magányossá válsz.


forrás: google

"Days in Portofino"...II. - Vir et femina










Days in Portofino with Peter Lindbergh


forrás: iwc

2012. január 27., péntek

"Days in Portofino"... I. - Sensus



 Antik és modern órák között "kutakodtam"az elmúlt hetekben, mert egy számomra fontos embernek kerestem ajándékot, aki éppúgy imádja a modern design-t, a minőséget,  mint a régi tárgyak szépen és precízen kidolgozott vonalait, szerkezeteit.

Az egyik ilyen nagy kedvence az IWC Schaffhausen svájci "manufaktúra". Nos így bukkantam rá a következő fantasztikus fotósorozatra, amit három részre "bontva" tálalok most.  Feleslegesen nem is járatom tovább a szám, jobban mondva nem nyomkodom tovább az almát :), jöjjenek a képek:











Days in Portofino with PETER LINDBERGH



forrás:iwc





VÉN DIÁK ÜDVÖZLETE





"Zilahra menjen ez a félig-síró,
Félig-vidor ének.
Vén, kóbor diák küldi könnyek között
Az ősi Schola fő-magisterének.

Az ősi Schola már meg is ifjodott
Gyönyörűn azóta.
Csak minket csókolt öregre az idő,
Távolság, küzdés, eszme, bor és nóta.

Páris rikolt rám, míg e verset szövöm,
Én, régi diákod.
Én jó mesterem, jó görög tanítóm,
Ma is átok még az ős görög átok.

Homérosz s felhős görög tragédiák
Vágnak a szívembe.
Te beszélsz és mi, nebulók, hallgatunk,
Istenem, istenek, mintha csak ma lenne.

Pedig Homérosz kék ege beborult.
Istenek és hősök
Hullnak azóta szivemből szüntelen,
Hogy az élettel küzdök, kergetőzök.

Anér, és andrósz a genitivusa,
Én jó, bölcs tanárom?
Beh elfeledtem görögül s férfiúl,
Már csak a sorsot, a végzetet várom.

Arcomon ma is áldott tekintetét
Szemeidnek érzem.
Mennyit biztattál és az élet-öröm
Nem jön el hozzám, nem jön mégsem, mégsem.

Hogy szép az élet, te mondtad szüntelen
S hogy higgyük: akartad.
S míg játszadoztak rajta bús mosolyok,
Erőt és hitet prédikált az ajkad.

Te bérmáltál meg, kis, vidéki lapod,
Hogy poéta lettem.
Múltak az évek s én, verselő diák,
Öreg mesterem, hozzád-öregedtem.

Te állsz előttem, ha már-már nem bírom,
Mint az élet tússza,
Szép bölcs fejeddel, mely hogyha akarod,
Vagy nem akarod, meg lesz koszorúzva.

Úgy ér az ünnep: állasz lombtalanul.
Volt egy rózsa-ágad:
Letépte a sors, a cudar és görög.
Ugye hinni kell a mithosz-világnak?

És úgy állok én, mint te: lombtalanul
S még emlékem sincsen.
Másokért élünk, mi mindig csak adunk:
Így rendelte el ezt a Végzet-Isten.

Nem baj: zöldelnek a zilahi hegyek,
Vidám pince-katlan
Egy csöpp örömet, egy kicsi feledést
Ad annak, kihez a sors irgalmatlan.

És mégis-mégis koszorús fejedet,
Ím, most sokan áldják.
És mégis-mégis, ha nem is örömest,
Szép megkísértni az élet talányát.

És mégis-mégis, magam is itt vagyok
Ünnep-kocsit tolni
S én jó mesterem, szeretném a kezed
Áldva-átkozva, sírva megcsókolni."

(Ady Endre)







forrás: google

2012. január 26., csütörtök

Átváltozások...

 Ma reggel egy kedves volt egyetemi tanárom (dr. Nagyillés János) egy különös képre "hívta fel" a figyelmemet. A képről természetesen egyből Ovidius Metamorphoses-ére (Átváltozások) asszociált. Az ősszel én is készítettem egy fotót és ez jutott róla eszembe, Jánosnak köszönhetően :).



 "Saturnus fia most szeliden megkérdezi tőlük:
»Mondd, te igazságos vénember s hű felesége
ennek a jó férjnek, mire vágytok?« Csak keveset szól
Baucisszal, s közösen vele már ezt kéri Philemon:
»Itt mi a papjaitok, szentélyetek őrei légyünk,
s mert egyetértésben töltöttük az életet együtt,
egy legyen elhívó óránk, sose lássam a sírját
én feleségemnek, ne temessen el ő soha engem.«
Teljesedik vágyuk: hív őrei voltak a szentelt
helynek, míg éltek; s mikor őket az aggkor, az évek
megtörték, s mikor épp ama lépcsőn állva, az elmúlt
dolgokról szóltak, hát Baucis látja: Philemon
lombosodik, s Baucist leveledzeni látja Philemon.
Már mindkettőnek kezdett arcára a lombcsúcs
nőni, mikor míg még lehetett, »Isten veled, édes
hitvesem!« ezt mondták, egyszerre, s az ágak is ekkor
és egyszerre belepték ajkuk: a thynosi tájon
azt az iker két fát a lakos mutogatja ma is még.
Ezt szavanemjátszó sok vén (nem volt oka csalni)
mondta el énnekem; magam is láttam koszorúkat
függni az ágakon ott, s szóltam, magam is, koszorúzva:
»Égi legyen, kit az ég kedvel, s tisztelt, aki tisztel!«"

(Ovidius: Átváltozások /Philemon és Baucis)

fordította: Devecseri Gábor








2012. január 21., szombat

Egy régi séta...



   Gyerekkoromban minden szombaton a szőlőhegyünkön voltunk, korán reggel keltünk, megmondom őszintén ez a része nem volt a kedvencem, beültünk az autóba, néha csak Apámmal, mert Anyu otthon maradt, hogy elvégezze a házimunka nagy részét és elindultunk. Télen ez nem minden szombaton volt így, de leginkább ebben az időszakban szerettem kijárni, na nem mintha ekkora munkakerülő lennék, de gyerekként valahogy a téli erdei sétákhoz nagyobb kedvem volt, mint ellesni a szőlőtermesztés rejtelmeit. Bár szerencsés körülmények között éltem anyagi szempontból szüleim válásáig, 7 évesen már saját  tv került a szobámba (a kis Sharp azóta is változatlanul és működőképesen áll a szobámban), ami nagy szó volt abban az időben, de Apám mégis úgy látta  jónak, hogy a munkát igenis meg kell tanulnom. Zsebpénzem úgy lett, hogy a kis birtokrészemen, ami azóta is megvan, össze kellett szednem a szelídgesztenyét. Soha nem felejtem el, ebből a pénzből lett aztán az első biciklim. A tv műsorok nézését, ami ugye az esti meséket jelentette ebben a korban, nem kellett korlátozniuk, mert a könyveket már akkor is jobban szerettem. Terjedelmes gyerekkönyvtárat alakítottak ki  nekem és Apám szinte minden héten hagyott az ágyamon valami olvasnivalót.  Mivel a szüleim is többet olvastak, mint amennyit tv-t néztek, így a példa ragadós volt. Én már akkor is arra vágytam, hogy annyi könyvem legyen, hogy azok beborítsák a szobám falát.

   Ezeken a szombatokon az erdei séták alkalmával még jobban vágytam arra, hogy elmehessek a pincénktől nem is olyan messze lévő romos kastélyhoz. Miután elindultunk számoltam a villanyoszlopokat az út szélén, és remegve vártam, mikor az útról felsejlettek az épület omladozó falainak körvonalai.
Soha nem felejtem el, mikor első alkalommal megkérdeztem Apámat, hogy esetleg ezt a kastélyt megvehetem-e egyszer, erre ő mosolyogva annyit mondott, természetesen igen, csak még kell hozzá egy kis gesztenyét szednem. Elképzeltem, hogy rendezem be, mert engem már akkor elbűvöltek a régi kopott bútorok, ami valljuk be 25 évvel ezelőtt itthon egy lakásban, mint lakberendezési tárgyak elképzelhetetlenek voltak, nevettek is rajta az emberek, de változnak az idők.

   Hogy miért is jutott eszembe ez a kis történet éppen ma? Szombat van, nem sétálok éppen a téli erdőben, de az interneten barangolva erre a képre találtam rá vagy ő rám...:).




“Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van. Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.”
                                                                                                                           (Márai Sándor: Ég és Föld)



forrás: Lack&Tea, sensualfairytale.tumblr.com

"Virinmesék töredéke"...

 


   Néhány napja egy bejegyzésemben épp arról "elmélkedtem", hogy néha nagyon is a tárgyaim bűvöletében élek. Tárgyak jönnek, mennek persze, de vannak az ember szívének nagyon kedves darabok, amiket féltve óv, őriz. Nekem is vannak ilyen darabjaim, az én "vitrinem meséi"...
Vajon mit tennék, ha a vitrin meséit valaki, monduk egy pöttöm kislány eltörné?- tettem fel ezt a nem is oly költői kérdést pár poszttal lejebb.

Ma délelőtt a "kis műhelyeben" tevékenykedtem, épp egy ódon képkereten végeztem az utolsó simításokat, amikor jött egy telefon és és egy rövid időre el kellett szaladnom. Kapkodásom közepette a keretet a szekrénynek támasztottam, aminek az ajtaja nem volt rendesen becsukva.




A történet egészéhez meg kell említenem,  hogy van  két cicám, Héra és Micó, akik mindig ott vannak körülöttem. Micó a maga 9 évével meglehetősen nyugodt, az alváson és a finom falatokon kívül nem sok minden érdekli, kivéve a dobozok és szekrények rejtekei. Héráról ez már kevésbé mondható el, igaz fajtáját tekintve sziámi, azt hiszem nem nagyon kell így többet mondanom róla, legalábbis a természetét tekintve. 3 hetes kis csöpség volt, amikor megmentettük, az eladók eladták az anyját, mert azért többet kaptak, így épp hogy életben maradt, ahogy Nagyapám mondaná, stramm kis cica lett belőle, talán túlságosan is :).




Nos a telefonhívásra leszaladtam a sarokra, miután elintéztem a rám bízott feladatot, elindultam visszafelé. Ekkor még nem sejtettem én semmi rosszat, belépve az ajtón azonban túl nagy csend urakodott. Megszoktam, hogy ha a kulcs már  csak megcsörren az ajtóban, a cicók ott sorakoznak lesekedve, vajon ki lép majd be rajta. Na ez most nem így történt, arra gondoltam, mivel nem sokáig voltam távol, így nem érezték szükségét a fogadásomnak.
Miután beléptem a szobába, mint két vásott kölyök, úgy néztek rám, aztán egymásra, akkor már kezdtem sejteni, hogy itt történt valami. Pár lépést beljebb lépve a szemem elé tárult a borzalmas látvány. A szekrényajtó nyitva volt, ami nem is lett volna igazából túl nagy baj, meg persze újdonság sem, pár dolog a szekrény rejtekéből a földön landolt, de óvatlan mesélőnk, mármint jómagam a képkeretet a szekrényajtónak támasztottam, ami  ott feküdt "pofára" esve a földön. Ekkor belém nyilalt az a furcsa, szívtájékon jelentkező érzés, ami ilyen esetekben elönti az embert. Alig mertem felemelni...


A történethez hozzátartozik, hogy a keret nem is olyan egyszerű úton, módon került Hozzám, erről egy korábbi bejegyzésemben már írtam  :   Újabb padlásmesék..

Természetesen az egyébként is nagyon kényes képkeret, még kisebb darabjaira hullott szét, akárcsak én ebben  a pillanatban. Majd vettem pár nagy levegőt, összeszedtem a földről a romokat és arra gondoltam, hogy kedves "Amymone" ismét itt egy újabb feladat. Old meg! Meglátjuk, mi sül ki belőle...




  Az elkövetők ekkor már békésen aludtak, szokásos délutáni sziesztájukat töltve. Sejtésem szerint elsősorban a "szekrénykutató" Micó volt a bűnős, aki amúgy szinte soha semmi rosszat nem tesz, de ha mégis, az igencsak a szívem mélyéig hatol, hiszen egy korábbi ilyen "jócselekedete" nem más volt, mint mikor egy nyári napon a galambok annyira elbűvölték az úrhölgyet, hogy eme tevékenysége közepette szegénykém leszédült a párkányról, és az esést úgy igyekezett tompítani, noha a macskák ugye mindig talpra esnek, hogy jól belekapaszkodott a féltve őrzött olajzöld organza függönyömbe, a végeredményt nem ecsetelem. Az ilyen és hasonló esetek az életemben és főleg Nagymamám sok mindenre megtanított, aki mikor elpattant az üveg féltve őrzött tükörasztalán, mert egy kislány épp ott játszott, fájó szívvel, de szó nélkül hagyva folytatta tovább a gombóc gyúrását, amit a kislánynak készített éppen...

 Az ember sok mindet szeret, óv és véd, legyen szó az őt körülvevő kedves tárgyakról, emberekről, állatokról, a tárgyait pótolhatja, vagy a pótolhatalannak gondoltat átalakíthatja - persze nem minden esetben - , de vannak dolgok az életben, amik fontosabbak lesznek egy bizonyos idő és kor után, ez történt velem is ...


"Felicitis est, quantum velis, posse magnitudinis, velle, quantum possis. - A boldogság abban áll, hogy kiviheted, amit csak akarsz, a nagyság viszont abban, hogy csak annyit akarsz, amennyit ki is vihetsz."

                                                                                                              ( Ifjabb Plinius)












2012. január 19., csütörtök



"Mire silentio et tenebris animus alitur. A csönd és a sötétség a lélek csodálatos tápszere." 


                                                                                                                     (Ifjabb Plinius)




 forrás: sensualfairytale.tumblr.com