“Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van. Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.”
(Márai Sándor: Ég és Föld)
Szeretem a telet, bár alapjáraton sem vagyok egy nagyon társasági ember, de télen még inkább bebújok a kis "kuckonba" az én két cicmorgommal, akik most is itt alszanak mellettem. Olvasok, merengek és igyekszem építkezni. Most valahogy nehezebb, mint máskor, mivel 1 éve februárban veszetettem el az én imádott Nagymamámat és az élet más téren is különös játékot űz velem mostanában. Az hittem idővel sokkal könnyebb lesz, de egyenlőre még nem jött el az idő... fájdalommal vegyes lelkifurdalás keveredik bennem, pedig tudom a szívem mélyén, hogy Mama nem örülne ennek. Ő úgy szeretett és fogadott el mindenkit, amilyen, soha nem kérte számon, ha nem hívtam fel telefonon, ha nem tudtam meglátogatni, boldog volt, ha meglátta a kiskapuban, az ő kislányát... Mama én igyekszem, de most még nem megy, de ígérem, szárnyalni fogok tavasszal és örömmel fogom hallgatni a galambok búgását, amikor azt mondják, hogy Lázár Eszter. Mert igen, ha tavasszal megszólalnak, csak Tata szavai jutnak eszembe, mikor pöttöm lányként felemelt, és azt mondta, hallod Mónikám a galambokat, azt búgják, hogy Lázár Eszter, Lázár Eszter...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése