2012. április 13., péntek

Az eszme "ölelő öle" - Endrédi módra




 Ha megnézünk egy régi tárgyat, és itt a valódi régi kézműves értékekre gondolok - a hansúlyt a kézművesre teszem, mert nekem ez a szó mást, többet jelent mint, amit napjainkban néha néha takar-, a tárgy életre kel a kezünkben, látjuk magunk előtt a mestert munka közben, megelevenedik szemeink előtt a kéz, aki faragta, formázta,  csak így láthatjuk meg a tárgy lelkét, amiben készítője lelke él tovább, mindaddig, míg új gazdára nem talál. Kicsi lány koromban, mikor beléptem a fészerbe és megláttam azt a bizonyos  ládát, nem a láda tulajdonosa érdekelt, hanem azt a kérdést tettem fel apámnak: Vajon ki készítehette?



  Lehet sokak számára furcsán hangozhat, de a  tárgyak tulajdonosai nem érdekelnek igazából, csak ha valami kötödésem van a személyhez, Nagyszüleim, Nagynéném, a szomszéd bácsi..., ha megvan a kötődés, akkor persze egy másnak értékletelen kis porcelántányér számomra a legnagyobb kincs. Talán ez itt a kulcs számomra, mert ha a tulajdonosa után kutatnék, talán nem is lenne szívem, merszem egy régi tárgyat átalakítani, hiszen abban valaki emlékei vannak benne. Ha régiségboltokba jár az ember, egy varázslatos világba lép,  én a piacokat- persze vannak kivételek és annak is megvan a maga varázsa, de az egy másik történet - nem szeretem annyira, mert ott elvész a milliő, az a különleges érzés, amit csak egy kis eldugott antikvitásüzletben élhetünk meg igazán, az antikvárius úgy fogad és beszél, mint a régi szabómester, aki már ránézésre tudta, milyen anyag illik a kuncsaftra.




 Ezekre a  helyekre belépve keresek kutatok, s  néha rámtalál egy egy tárgy vagy én találok rá. De az igazi élmény az, mikor az antikvárius odahoz eléd valamit és azt mondja, "Tessék kisasszony", akkor valami furcsa, de egyben rendkívül kellemes érzés fut át az emberen, mert itt ez a lényeg, ettől igazi ez a szakma. A piac, az csak piac, lehet, hogy sok szépséget talál az ember kevés pénzért, de az antkvárium magába sűríti mindazt, ami a múlt lelke és esszenciája.
Pont ez az érzés fogott el a napokban, amikor Ómama boltjában jártam, belépsz egy mesés világba, sok mesés kincs közé, ahol a dolgok csak rád várnak. Rábukkansz egy csodaszép selyemkendőre, amit csak úgy kihúzol sok sejtelmesen rejtőző szépség közül, hiszen érzed, hogy ott rejtőzik az a VALAMI, valami, ami csak rád vár. Majd ott állasz a tükör előtt a kendővel a nyakadban és egyszer csak a bolt tulajdonosa a fejedre rak egy kalapot, elismerő pillantással áll mögötted és szép lassan Te is meglátod azt, amit ő már akkor látott, amikor beléptél hozzá. Ez az a pillananat, amit meg kell tapasztalni, érezni, hogy ez az a többlet, amit nem adhat meg bármi, legyen szó ruháról, ékszerről vagy lakberendezési tárgyról.



És ekkor jön az élmény amit, akkor érzel, ha magadból is sugárzol valamit, valamit amitől mindannyian mások, és talán egyediek vagyunk. Ez akkor vált világossá számomra, amikor épp az öreg antikváriusomnál nézelődtem, és belépett valaki, aki mérleget keresett, az öregúr szokásától eltérően nagyon szótlanná vált, mindeközben természetsen rendkívül készséges volt. Mikor kiment, félve ugyan, de mégis megkérdeztem, mire rezzenéstelen arccal annyit mondott, ő nem érezte a tárgyak lelkét, ő nem az én vevőm. És ezzel le is zártuk ezt a beszélgetés ezen részét, majd gyorsan kihozott nekem az öregúr a raktárból egy  míves mérleget.





  Ha a régi bútorokat nézegetem, sokszor gondolkozom, hogy ki készíthette őket, hiszen annyi munka rejlik bennük, végigsímítom a a faragásokat, a fotelok karfáit. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan vonzalom van bennem a kidobott, funkcióját vesztett ütött, kopott lakberendezési tárgyak iránt. Elképzelem, hogy nézhetett ki egykor készítője műhelye, és mi lett belőle mostánra. Vajon mit szólna a készítő, mikor a kezei közül kikerült bútor sok-sok évtized után új esztétukumot kap. Ez az a pont, ami összhozott engem az Endredi Design-nal és Endrédi Noémivel. 
Az előző írásomban a bor volt porondon az Endredi designnal kapcsolatban, mert mi más lehetett volna a Fibulán a "kapocs" - kapcson a kapocs - ha nem egy "jó kupa bor", ami mellett sz az igazi nagy döntések és az emberi kapcsolatok is megszülethetnek.







Ezek a gondolatok eszembe juttatják a régi világ dolgait, a rómaiakat, ahogy egy lakoma nemes borát ízlelgetve hoztak döntést életről, halálról, vagyonról... Ahogy a bort mérték és ízesíteték, pont olyan nagy hangsúlyt és jelentőséget tulajdonítottak a hétköznapi tárgyaik esztétikumának is, igaz  volt ez a öltözködés a szépítkezés és otthonaik berendezesének világára is.




A lakóhelyésgekben kevés volt a bútor, a szobákban általában egyetlen négylábú ágy állt és egy láda, amiben a ruháikat tartották, viszont sok volt az ülőalkalmatosság, padok, három - vagy négylábú fazsámolyok, székek, fotelek. A legszebb bútordarabokat, nemes anyagokkal és különlgesen hímzett párnákkal borították a gazdag római polgárok, ma sem teszünk másképp.


Jacques- Louis David:
Mme Recamier 

A karosszékeket fűzfavesszőből fonták, és a legelegánsabb darabokat elefántcsonttal (ebur) és bronzzal vagy nemesfémekkel díszítették.


  Számomra a karosszék és a fotel olyan bútordarab, amit az ember vagy örököl, vagy hosszas keresgélés után az ószeresnél talál. Jelen esetben én nagyapám foteljét, és dédnagyapám karosszékét őrzöm, a karosszék hosszú évtizedekig, a borospincénkben "tengette életét" s most nálam van otthon. No persze van ószeres szerzeményem is, egy római szék, ami meglehetősen kalandos úton jutott el hozzám, de pont ettől szép a "mi" történetünk.


Az eszme "ölelő öle"






De mi is az a három alap dolog,amire én asszociálok, ha  a klasszikus "dolgozószobát látom magam előtt,  apám íróasztala, nagyapám fotelje, és a hatalmas, ódon, ám mégis gyönyörű már már, szinte nemesnek mondható könyvespolc, ami már sok generációt kiszolgált, persze a rajta lévő könyvekkel együtt.


  Ez az én világom, legalábbis egy meghatározó része és ez a ezt a világot álmodja meg bárki számára az Endredi Design is, lépjetek be ti is nyugodtan a "nyúl üregébe" és bátran fordítsátok fejre az eddig ismert valóságot!
Megbánni nem fogjátok, maximum otthonossá és egyedivé varázsolódik a környezetetek az Endredi design útmutatásával,  kinek kinek a saját ízélésére szabva.


Az eszme "ölelő öle" Endrédi módra












Folytatása követketik...

2012. április 12., csütörtök

Charlie Chaplin


„Megbocsátottam a megbocsáthatatlant, megpróbáltam pótolni nélkülözhetetlen embereket és elfeledni az elfeledhetetleneket.
Sokszor cselekedtem indulatból.
Okoztam csalódást és csalódtam olyanokban akiktől sosem vártam volna.
Öleltem, hogy védelmet nyújtsak és nevettem, mikor már nem bírtam tovább.
Szereztem örök barátokat.
Szerettem és szerettek, de sokszor el is utasítottak.
Előfordult olyan is hogy szerettek, de én nem tudtam visszaszeretni.
Ujjongtam a boldogságtól, habzsoltam a szerelmet és esküdtem örök hűséget, de volt hogy teljes erővel mentem fejjel a falnak!
Sírtam zenehallgatás, vagy a fényképalbum lapozgatása közben és felhívtam valakit csak azért, hogy halljam a hangját.
Néha elég volt egy mosoly, hogy szerelmes legyek.
Sokszor éreztem, meghalok a vágytól és féltem hogy elvesztek valakit aki nagyon fontos számomra (a végén mégis elvesztettem)!
DE TÚLÉLTEM!
És még most is ÉLEK!
Az életet nem csak túlélem... és Neked sem ajánlom, hogy ezt tedd.
ÉLJ!!!
A harcba elszántan kell menni,
Az életet szenvedélyesen kell átölelni,
Emelt fővel veszteni és merészen győzni,
Mert a világ a bátraké és
AZ ÉLET TÚL SOKAT ÉR
ahhoz, hogy jelentéktelenné váljon.”










forrás:


hdwallpapersdesktop
moma.org



"Ebben az időben, amikor a férjem is, én is emberek voltunk - a finomabb emberek nem írtak. Ha valamilyen mondanivalójuk volt a világ számára, lantot ragadtak és énekelni kezdtek, a költők és mindazok, akik tudtak fogalmazni, mélyen megvetették az írást, ezt a rabszolga - foglalkozást. A szélben jártak, lanttal kezükben, és így énekeltek."


Márai Sándor: Béke Ithakában / Erato at Her Lyre :: John William Godward





2012. április 11., szerda

"Aludj el szépen kis Balázs"...



  Copfos lányka koromban a szüleim voltak a példaképek, Apám és Anyám is más-más miatt. Esténként sokszor néztem ki a szobám ajtajából, ami nekem oly hatalmas volt mint a Boszporusz bejárata, de hát ez egy polgári háznál természetes nagyság. Szóval néztem Apámat, amint komótosan, ám annál fontosabb tekintettel leül a fotelbe és olvas. Valahol itt indult el bennem is a könyvek és az olvasás szeretete. Meg persze azzal, hogy Anyám minden este az ágyam szélén ült és olvasott, és hát mi mást is, mint József Attila altatóját, az én kék kis könyvemből, amit egy idő után már persze kívülről fújtam. 

És most eszembe jut az én imádott Nagymamám is, aki szintén mindig mesélt nekem....

"A villamos is aluszik, aludj el szépen Mónikám"... 

Altató

"Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.



Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.



A villamos is aluszik,
- s mig szendereg a robogás -
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.



Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább -
aludj el szépen, kis Balázs.



Szundít a lapda, meg a sip,
az erdõ, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik -
aludj el szépen, kis Balázs.



A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, -
aludj el szépen, kis Balázs.



Tüzoltó leszel s katona!
Vadakat terelõ juhász!
Látod, elalszik anyuka. -
Aludj el szépen, kis Balázs. (József Attila, 1935.)

A költészet hangja...





Örkény István Ballada a költészet hatalmáról


A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sûrûn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták az ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idõs asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidõlt a készüléknek és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult elõ. Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett egy költõ. Fölhívott egy szerkesztõt és így szólt:
– Megvan az utolsó négy sor! Egy piszkos papírszeletrõl felolvasott négy verssort.
– Jaj, milyen leverõ! – mondta a szerkesztõ. – Írd át még egyszer, de sokkal derûsebben.
A költõ hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott. Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy javakorabeli asszony, feltûnõ kövér termettel, feltûnõ nagyságú keblekkel, nagy virágos nyári ruhába öltözötten. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját.Az ajtó nehezen nyílt. Elõször nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következõ kísérletre az ajtó olyan módon válaszolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A hölgy hátratántorodott, és nekiesett a postaládának.Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes fellépésû férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen gyûltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és a nagy virágos hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségû áram van az ajtóban, mások szerint a nagy virágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben levõ érméket, de idejében lefülelték õket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan találgatásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt.Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig vidáman ballagott végig a Rákóczi úton a verõfényes nyári délutánban. Nézte a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet elõtt, egyesek látták bemenni egy könyvesboltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Késõbb, amikor már besötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé. Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelõk észrevették, hogy a romok elõtti fülke tele van dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének ekkor már hûlt helye volt. Õ pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyen-völgyön át a Hármashatár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országútnak. Soha többé nem látták Budapesten. A városon kívül, a Hûvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtõl azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsû fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nõ rajta a fû, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott. A kirándulók, akik erre vetõdnek vasárnaponta, nagyon megörülnek neki. Kedvük támad megtréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlõ alá az otthon hagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe mely kissé rézsút dõlt a puha talajon , s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszúszárú vadvirágok, fölveszik a telefonkagylót. A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedûn… A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki nem tett panaszt.





kép forrása: 
1. image:
William Yang
Joe 1979
ink on silver gelatin photograph
Museum of Contemporary Art,
purchased 1999
Image courtesy the artist and
Museum of Contemporary Art, Sydney
© the artist


2.  connieconway

2012. április 9., hétfő

"Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek."
(Szabó Magda)



Vogue

2012. április 2., hétfő

La Carrousel, carosello...

 Napok óta "zsibolyog" a fejem a gondolatoktól, ami egyrészt annak az eredménye, hogy hihetetlen tervek születnek meg a fejemben, de a kivitelezéstől viszont még távol állok, na annyira azért talán nem is :). Ilyenkor kell egy kis kitekintés számomra, hogy "sodró erejű gondolataimat" egy csöppet más irányba tereljem.
Ezek a képek most segítenek. Vagy mégse és még inkább belekvarodok kis világom jelenlegi zűrzavarába?

Na majd látjuk...:)

Rainer Maria Rilke: Körhinta 

Tetejével s árnyékával együtt 
Forog egy kis kerék, és körbe 
Színes lovak állnak tündökölve, 
De ki nem siet, azt lassan elfelejtjük. 
Bár némelyikük kocsihoz van kötve, 
Azért bátrak ők, harapják kengyelük, 
Egy nagy vörös oroszlán megy velük 
És egy elefánt is látszik a tükörben. 

Köztük szarvas, mintha erdőben ügetne 
Csakhogy nyerget hord és rajta 
Egy kis kékruhás lány van odakötve. 

Az oroszlánon sápadt fiúcska szárnyal, 
Két kezét a félsz feszíti görcsbe 
Míg fintorog az állat rémítő pofával. 

És egy elefánt is látszik a tükörben. 

És egyre gyorsul mert tudja itt a vége, 
És pörög-forog mindig céltalan, 
Vörös, zöld és szürke keveréke 
Bár némelyiknek gyermekarca van. 

És néha nevetés sodródik a szélben, 
Egy igazi, mely felragyog és illan 
E vakító és szédítő egészben.

Valentino


















Louis Vuitton


Chanel

Harper's Bazaar - Mila Kunis











Vogue Portugal, September, 2011.
Photographer: Luis Monteiro


forrás: Google


2012. április 1., vasárnap

Floralia

"Biztos lehetsz benne, hogy mindig lesz tavasz, s a folyó újra folyni fog, amikor felenged a fagy."












                           




fotó: Steven Meisel Vogue