Júlia 1927-ben... A történet véget ér...

   

    Mi másról mesélhetne ez a családi ereklye, mint egy régi szerelemi történetéről. Egy kicsit lehunyjuk a szemünket és elkalandozunk a múltba, amikor a férfiak még szerenádot és szerelmi zálogot adtak szívük hölgyének. 

A múlt század ’20-as éveiben különös szerelem szövődött két fiatal között. A szerelem beteljesedett, ám a sors közbeszólt, de a történetük mégsem záródott le végleg.

A nő és a férfi élete külön utakon folyt ugyan tovább, de a számukra kiszabott ösvények, mégis újra és újra összefonódtak. A férfi nem tudta soha feledni szíve hölgyét, igaz a nő sem...  

Minden év ugyanazon napján útjaik életük végéig keresztezték egymást.

Sok-sok évvel később egykori megismerkedésük napján a férfi, majd az idő múlásával már öregedő úr, titokban ajándékot vitt az egykori kedvesnek. S noha az évek múltak és múltak, azon a bizonyos napon a régi szép emlékek megfiatalították mindkettőjük lelkét. 

A lány szeretett táncolni, így sokszor látta őt a fiú hazafelé szögdelni, miközben néha meg megállva szinte spiccre ugorva pörgött egyet - egyet. A pillanatok örökre bevésdőtek az emlékezetébe, ezeket a képeket látta szemei előtt leperegni az üzletben, mikor megpillanatotta a balerinát. Abban a pillanatban tudta, hogy ez nem lehet másé csak az ő Júliájáé.  A balerina tehát Julihoz került és a vitrin egyik ékessége lett.

Imrének - mert történetünk hőse ezt a becses nevet viselte - volt egy zsebórája, amit mindig magánál hordott, azon az órán figyelte, ahogyan az idő egyre csak múlik és múlik, már akkor is így volt ez, mikor anno sok évvel korábban várta, hogy a lány kilépjen a régi kis ház kapuján. Az idő kereke szép lassan elhaladt felettük, és  DOXA mindaddig Imrénél volt, míg nem érezte azt, hogy az ő ketyegője már nem húzza tovább. A beteglátogatóba érkező Juli “búcsúajándék” gyanánt megkapta az öreg zsebórát, akkor még nem tudta, de ez volt az utolsó találkozó és az utolsó ajándék az Ő régi szerelmétől.

Most már elárulhatom Neked kedves olvasó, hogy Júli az én Édesanyám keresztanyja volt, és már kicsi lány koromban is imádtam hozzájuk járni. Én a pöttöm lányka mindig csodálattal álltam a vitrin előtt, ahol sok szépséges, szerelmetes kincs lapult. Még fel sem értem, de lábujjhegyen pipiskedve bámészkodtam, aztán persze Juli néni “mérgesen” rám szólt, hogy csak óvatosan “kisasszony”. Pedig hogy elbűvölt a sok kincs, mindent kivettem volna, különösképpen ezt a balerinát. Később amikor nagyobb lettem, sokat mesélt erről az érzelmekkel teli időszakról. Akkor már azt is megértettem, hogy évekkel korábban miért is kellett külön utat választaniuk. Halála előtt a szívének fontos  szerelmi ereklyéket rám hagyomázta, 94 éves volt amikor követte az Ő Imréjét a pihentető anyaföldben. A történetük most már bennem él tovább és remélem benned is kedves olvasó, ha ezen írásom kinyitotta a képzeletdhez vezető ajtót...

Vége...

Levelek Júliának...

Szavak nélkül...

Júlia 1927-ben... Öröm és bánat a sírig..

    

   A fecskék, már a bogarakat kergették az égen és Juli soha sem érezte megát ennyire boldognak és felszabultnak. Imre megkérte a kezét és az esküvő napja is már nagyon közel volt, mit is kívánhatott volna többet egy korabeli fiatál lány, jóképű vőlegény biztos egzisztenciával havi fix 150 pengő és csak Őt szereti senki mást. Lesz egy szép kis házuk ,Imre már ki is nézte és a lakodalom után már az új otthonukban térnek nyugovóra. 

Az esküvő és a lakodalom is olyan volt mint ahogyan azt Juli elképzelte magában, később is rengeteget gondolt erre a napra, mint élete legszebb pillanatára még öregkorában is. Asszony lett hát a lányból és Imréből férj az Ő  drága szerelmetes ura, a városban, ha sétálgattak összesúgtak kedvesen mögöttük, hogy “milyen szép pár”. Hosszú és boldog élet állt előttük legalább is Juli így gondolta, no meg a külvilág is, de persze a látszat mindig csal és sajnos ez most sem volt másképp. Az Ő szeretett férjura a házasság után sem komolyodott meg, ment továbbra is a dorbézolás a cimborákkal, az éjnek évadján való hazajárás és a szivarfüstös kártya party-k. A cigány most is Imrének húzta a legkedvesebben a nótát, hiszen ő adta a legtöbb borravalót, de nem is ez bántotta a legjobban a mi Julinkat. Férje múltjából időről időre feltünt egy régi szerelem, bár ez Imrében nem mozdított meg semmit és Julit is csitítgatta, hogy “bolond gazdag asszony, csak unatkozik, mert meghalt a férje”. Ettől persze a fiatalasszony nem lett nyugodtabb, minden alkalommal mikor tudomására jutott egy újabb levél vagy ajándék, melyet a nő küldött Imrének teljesen felzaklatta a lelkét. Azokon a napokon nem tudott olyan könnyen férjének megbocsájtani sem a kártyáért, sem a levelekért, hiába bizonygatta ura, hogy nincs mitől tartani.

A kártyázás és a mulatozás persze a családi pénztáron is kezdett meglátszani és előbb kisebb, később pedig egyre nagyobb kártyadósságokba keverdett az Ő szeretett Imréje. Oda lett a biztonság, de a szerelme férje iránt nem halványult, bár sokan csóválták a fejüket és “jó tanácsokkal” igyekeztek Júliának segíteni Imrét a helyes útra terelni, de mind hiába. A sors kegyetlen fintora - kinek a szerelemben szerencséje van a kártyában bizony nem - és a szerncse csak nem akart kedvezni Imrének a szivarfüstbe burkolózó asztalnál.

Az adósságok csak nőttek és a gazdag özvegy megorrolta Imre baját és egy fondorlatos ajánlatot tett neki.

Váljon el Julitól vegye el őt és kifizeti az adósságait és megoldja minden anyagi gondját.

Sokáig Imre nemet mondott és nem is szólt szépséges feleségének a történtekről, de az adósságok fojtogatták és veszélyeztették mindazt mit szeretett, beleértve Julit is.

Hónapok teltek el az ajánlat óta és Juli csak azt látta, hogy férje egyre idegesebb és türelmetlenebb, így mikor már sokadjára kérdezett rá, hogy mi bántja kedves urárt, Imre kibökte és elmondta, mit ajánlott neki az özvegyasszony.

Juli először nem akart hinni a fülének, de sajnos ahogy az Ő kedvesére nézet nagyon is valóságosnak tűnt a história, aznap este egymást átölelve zokogtak, tudták nincs más kiút, jönnie kell a legrosszabnak elválnak útjaik. Természetesen Imre tiltakozott , így hetekig nem is történt semmi változás, de az egykor oly édes kis házuk már nem a boldogság, hanem a bánat otthona lett úgy járkáltak a szobákban mint kóbor szellemek, kik nem találják a fénybe vezető utat, de még egymástól sem remélhetnek segítséget.

Egy ködös borongós novemberi reggelen Juli döntésre jutott. Látta, hogy férje képtelen Őt elhagyni, de szenved és ettől mind a ketten csak szenvednek és az adóságok sem tünnek el maguktól. - Imre kérem, szólt Juli halkan férjéhez, - holnap elválok magától! Imrének szólásra nyílt volna szája, de felesége ujjaival betapasztotta azt. Ezzel egyértelművé vált a döntés megszületett.

Sokszor hallottam ezt a történetet az én Juli nénémtől, aki még 95 évesen is az Ő Imréjét szerette pedig Imre elvette az özvegyasszonyt, aki rendezte az adósságait és Juli néném is újra férjhez ment egy másik Imréhez. Az új férje az én Imre bácsikám annyira szerette az Ő Juliskáját, hogy azt is megbocsájtotta neki, hogy a volt férje az évfordulókkor ajándékot küld volt szerelmének. S az én bácsikám annyira szerette a feleségét, hogy miután az első Imre megpihent  az anyaföldben, Juliska nevében, de helyette kivitte halottaknapján a csokrot a sírra.

Júlia 1927-ben...III.

 






    A nagymama odalépett Juli háta mögé, megsimogatta a vállát, tudta, hogy útjaik hamarosan elvállnak.
Régóta ő nevelte és most a szívében öröm és bánat vegyült egyszerre. Az a kicsi lány, akit ő jó pár éve magához vett, immár Júliává cseperedett, nővé érett. Imre ettől az estétől fogva a kor szokásainak megfelőlen a gárdedám jelenlétében tehette a szépet a lánynak.

A szerenádok folytatódtak és már a szomszédok is hozzászoktak. A korosodó szomszédasszony könnytől üveges tekintettel hallgatta a szemközti háznál szinte már rendszeres műsorrá váló gáláns udvarlást.
Juli soha eddigi életében nem érzett ekkora boldogságot, annyi keserűség és bánat után végre ugyanolyan sugárzó volt az arca mint kislány korában, mint mikor még a szülei éltek. Talán még annál is boldogabb volt...

Júlia 1927-ben II. ...

   Juli nagy nehezen a nap izgalmai után mély álomba zuhant. Sokszor álmodott arról a házról, ahol anyja mosónő volt korábban. Az ház úrnője mindig elegáns ruhában járt, a kicsi Juli pedig minden délután a zongora varázslatos hangját hallgatta az ablak alatt, miközben a mamát várta, már akkor megfogadta, hogy egyszer ő is így fog élni. Álmában továbbra is halkan szólt a zene, ami egyszerre csak egyre hangosabbnak és hangosabbnak tűnt. Felült az ágyban és félig álom és valóság között billegve  hallotta, hogy az álomnak gondolt melódia valóság. Egy darabig csak ült a sötétben, a holdfény beszűrödött az ablakán, felkelt és lábujjhegyen az ablakához ment, az ablakhoz közeledve a zene még hangosabb lett, óvatosan elhúzta a függönyt, majd hirtelen a nóta abbamaradt. Juli nem hitt a szemének, Imre állt ott és intett a prímásnak s a három tagú cigánybanda rázendített, a fess udvarló pedig dalra fakadt. Annyira hihetetlen volt az egész és az őszi hűvös éjszakában mégis forróság öntötte el Juli szíve táját. Teljesen belefeledkezve hallgatta a muzsikát és a nótaénekessé avanzsált hősszerelmest. Ám ekkor megjelent Juli mögött a nagymama...

‎"Siquis in hoc artem populo non novit amandi,
Hoc legat et lecto carmine doctus amet.
Arte citae veloque rates remoque moventur,
Arte leves currus: arte regendus amor.
Curribus Automedon lentisque erat aptus habenis, 5
Tiphys in Haemonia puppe magister erat:
Me Venus artificem tenero praefecit Amori;
Tiphys et Automedon dicar Amoris ego."

Ovidius: Ars Amatoria I.

"Van mifelénk, kinek a szerelem művészete újság?
Versemből okulást nyerve, kövesse tanom.
Fürge hajón vásznat s evezőt művészet igazgat,
Gyors kocsit ez gördít, Ámor is erre hajol.
Automedon lovait szekerén ügyesen zabolázta,
Tiphys a haemoni tat mestere volt a habon:
Engem Venus a csöpp Ámorhoz adott nevelőül,
Automedonja legyek s Tiphyse neki magam."

Júlia 1927-ben...

    1927-ben Juli még csak 14 éves volt. A nagymama nevelte már egy jó ideje, apja a fronton esett el és az anyja is hamarosan meghalt. Az árván maradt testvérek közül Ő volt a legidősebb, így hamar  munkába kellett állnia. Egy forró őszi napon éppen hazafelé tartott a munkából, amikor megpillantotta a bickilin mellette elsuhanó vidáman fügyörésző Imrét. Igaz, hogy látásból ismerték egymást, de az mégsem olyan, Imre udvariasan köszönt, és a drótszamárról leszállva egy kis virágot nyújtott felé a következő mondattal kísérve "virágot a legszebb virágomnak". Juli szemlesütve elvette, majd zavarában mormogott valamit az orra alatt, de inkább elfordult és sietősre vette lépteit. Nem lakott a nagymama messzire, de számára ez a pár száz méter most mérföldeknek tűnt, gyorsan beszaladt a kiskapun, aztán a biztonságot adó házba. A nagymama nem értette mi történt, hiába volt szépen megterítve az asztal ebédre, Juli berohant a kis spájzba becsukta maga mögött az ajtót és egy jó darabig ki sem jött onnét. Az idő csak rohant, bár ebből a spájzban semmit nem vett észre a virágszálat morzsolgató leány. Kint eközben sötét lett, s mint ezernyi tündöklő szempár az éjszakában úgy szórták sugaraikat a csillagok az udvarra kilépő Julira. Az ebédből vacsora lett és igazából nem is tudta mit rakott elé a mindig mosolygó nagymama, csak gépiesen lapátolta magába az étket. Elfáradt, s izgatott szívét hamar elcsitította az álmosság és ez így is maradt volna, ha az éjsza közepén nem riad fel valami zsibongásra...

(Folytatása következik)